Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az amazon és a félelf

 

III. rész.

Cattiera, korán kelt. Próbált, úgy viselkedni, mintha az éjszaka semmi rendkívüli sem történt volna; ám, amint a félelf megpillantotta, az amazon szemei alatt megbúvó, sötét karikákat, egyből felelevenedett benne társa tegnapi, keserves zokogására.

Ahogy múlt a délelőtt, úgy vált a harcosnő is egyre csendesebbé. Szinte egész nap Selendaro mellett lovagolt, de egyszer sem nézett az arcára. Miközben az úton haladtak, a férfi többször is érdeklődött Cattiera hogyléte felől; ám az amazon, csak megrázta hosszú, vöröses hajfonatát, és szótlanul előreügetett. Még mindig szégyellte tehetetlen gyengeségét. Úgy vélte, hiba volt lelombozni a félelfet, rettenetes titkaival. Mivel jól ismerte, Selendaro keserves múltját, nem akarta emlékeztetni őt elf-édesanyja szomorúságára. Az amazon, szíve szerint mindent megbeszélt volna harcos tárásával. Viszont attól is tartott, hogy ha, csak egy gyenge nőnek mutatkozik Selendaro előtt; akkor a félelfnek idejekorán elege lesz belőle, és ugyanúgy el fogja hagyni, mint a többi asszonyt, akik a szeretőik voltak. Ám Cattiera, mostanában különösen rettegett a magánytól. Tudta, ha a közeljövőben elvesztené a férfi társaságát, akkor abba, rövid időn belül, minden kétséget kizáróan beleőrülne.

Selendaro sem feszegette az éjszaka történteket; bár a lelke legmélyén mindent meg akart tudni, társa múltjából. Még azt is sztoikusan viselte volna, ha az amazon egy héten keresztül csak siránkozna a múltja miatt; ha ezzel egy kicsit jobbá teheti az életét. Eddig, úgy hitte, elég jól kiismerte az amazont, ám ezúttal, képtelennek érezte magát bármilyen hasznos tettre. Nem mert kettejük ügyében cselekedni, fogalma sem volt róla, hogyan kezelje a jelenlegi viszonyukat.

Még mindig tisztán emlékezet arra, a tavaszi napra, amikor kalandortársak lettek. Akkor szívderítően meleg délután volt; telve a kikelet újrakezdésének reményével. Most, viszont kettőjük viszonya is, olyan hűvössé vált, mint a zord éjszakák; melyek előre vetítették, a cudar ősz közepét. Selendaro viszont nem akarta fél év ismeretsége után, elveszíteni azt a nőt, akit végre fontosnak érzett az életében. Ezért a nap többi óráját, ő is a szótlanság burkában töltötte; csupán aggódó pillantásaival jelezte Cattierának, mennyire szeretné, ha végre őszinte barátjaként beszélhetne vele. Viszont az amazon figyelmen kívül hagyta a félelf féltő gesztusait; így a férfi jobbnak érezte, ha visszahúzódik magányosság csigaházába.

 

A vörös napkorong alsó éle, már súrolta a látóhatár peremét, amikor a kalandorok, végre elérték céljukat. Midrenner kastélyának sárgás-fehér tornyai, messziről is jól láthatóan hívogatták a két megfáradt utazót. Maga a város, rendes és tiszta helynek látszott; úgy tűnt semmi sem utal arra, hogy a közelmúltban nagy veszélyt éltek át a lakói.

Az emberek hamar összegyűltek, izgatottan és kíváncsian bámulták a két híres idegent, miközben mutogatva sugdolóztak egymás között. Különösen a szüzek bújtak össze kuncogva, amikor megpillantották Selendaro jóvágású termetét.

A félelf, pedig nem titkolta, hogy mennyire tetszik neki az érdeklődés. Cattiera hosszas némasága, akaratlanul is felelevenítette magányos gyerekkorát, ami egész napra komorrá tette. Most viszont, megkaphatta a jól megérdemelt, női rajongók figyelmét. S ettől, egyből visszatért Selendaro jókedve. Így, szabadon kacérkodva, játszadozni kezdett az izgatott fehérnépekkel. Fejével biccentve köszöntötte az előkelőbb hölgyeket, és szólt nekik néhány elismerő bókot. Amire, a dámák válaszként, pirulva kacsintottak vissza, legyezőik gyér takarásából.

Az amazon figyelmét, azonban nem kötötte le az ujjongó tömeg. Vizsgálódó tekintetét, inkább a már-már rendellenesen kifogástalanul álló, ép városfalaknak szentelte. Továbbá, az egyre nagyobbá váló, díszes és makulátlan kastély sértetlensége is felkeltette gyanakvását; amely éles ellentétben állt, azzal a történettel, amit a megbízójuk küldöncei meséltek el neki.

Miközben a hősök lovai, lassan poroszkáltak a sűrű tömegben; Selendarónak volt egy kis ideje, hogy leálljon néhány csinosabb asszonnyal cicázni. Viszont, gesztenyebarna szeme sarkából, lopva, ő is a sértetlen épületeket kémlelte. Nem tapasztalt semmi rendellenességet, ami arra utalna, hogy egy ismeretlen szörny támadt volna rá Midrenner városára. A félelf, ismét az amazonra pillantott, aki ezúttal, egyből válaszost a jelzésre, és alig láthatóan biccentett. Aztán, a gyanús kastély felé emelte bizalmatlanná vált tekintetét.

 

 

Az öregedő herceg, ékes trónján ült; bár úgy mozgolódott termetes teste, mintha a bársony ülőalkalmatosságába apró tűket rejtettek volna el. Az uraság gömbölyded pocakja, viszont tiltakozott gazdája fészkelődő alfele ellen. A hordó has, amúgy is plusz helyet követelt magának, az uralkodó feszülő brokát mellényében; ám ezen törtetését, a varrás nemigazán akarta tolerálni. Ennek ellenére, néha mégis meg-megreccsent a cérna, jelezve ezzel, hogy lassan kénytelen lesz megadnia magát a hatalmas feszítőerőnek.

Midrenner ura izgatottan várta a jól ismert hősöket; akiknek híre bejárta az egész környéket. A páratlan ügyességű félelf, és a halálosan gyönyörű amazon történetei, még a nagyurat is elbűvölték. Már alig várta, hogy végre személyesen is találkozhasson Cattierával. Bár nem így tervezte, viszont kapóra jött számára, hogy kastélya a közelmúltban egy szörnyű rablás színhelye volt. Az eset után, a herceg fejében, fel sem merülhetett más név, mint a két zsoldosé. Küldönceivel, gyorsan felkerestette a hősöket; és remélte, hogy az amazon még ma estére megérkezik a városba. A félelffel való találkozás nem érdekelte különösebben, viszont Cattierával, mindenképpen meg akart ismerkedni.

- Nagyuram!… Nagyuram! – lihegte az imént érkező, tíz év körüli apród; aki mélyen meghajolt a vénülő herceg előtt; majd tovább kapkodva a levegőt, folytatta mondandóját - Cattiera Kisasszony,… és Selendaro Uraság… a kastélyba érkezett… Kívánja, hogy bebocsátást nyerjenek?!

- Természetesen! – kiáltotta az előkelő, majd észrevéve leplezetlen izgatottságát, horkantott egyet, és kimérten ezt válaszolta:

- Látni óhajtom a két Meghívottat – udvarias mondatát, egy laza kézmozdulattal zárta le; mintegy jelezve az apródnak, hogy nyomban cselekedjen.

Az lelkes gyermek, gyorsan az ajtóhoz futott, majd kinyitotta az ajtót; melyen át a két harcos végre a herceg elé járulhatott.

 

A félelf, ámulva csodálta a nagyterem pompázatosságát: a tarka szőnyegeket, a színes freskókat, valamint a hatalmas ablakokat. Sosem járt még ilyen hatalmas fogadóteremben, melynek nagyszerűsége, az elf művészettel vetekedett. Az amazon is elveszette tárgyilagos személődését, amint lábai érintették a díszes, fényesre csiszolt parkettát. Elbűvölte ez a gazdagság, ami mindent átitatott; a bútoroktól, egészen az őket beengedő apród ruhájáig. Ám tekintete hamarosan Midrenner uralkodója felé fordult, amint a díszes trónja közelébe értek. Az uralkodó elégedetten szemlélte a két zsoldos elragadtatását, akik a fogadószoba díszeit nézegették. Biztosra vette, hogy a hősök, csupán a parasztok viskóit ismerhetik belülről, ezért igazán értékelni fogják a kastélya nagyszerűségét. Ám, valójában nem ezért hivatta őket, így csakhamar kénytelen volt kizökkenteni őket ámuldozásukból.

- Üdvözlöm a híres harcosokat!… – a herceg erőteljes hangja pár másodpercre elnémult, majd a drámai szünet után, folytatta mondandóját - A bájos Amazont, és a hősies Félelfet!

Selendaro, a megnevezése hallatán; azonnal az uralkodóra emelte szúrós tekintetét (amit a herceg nem vett, vagy nem akart észrevenni). Nem szerette, ha valaki – legyen akár gazdag, akár szegény – ilyen nyíltan célozgat a felemásságára. Ennek ellenére, mégis meghajolt Midrenner ura előtt. Bár erre az üdvözlési gesztusra, is csupán Cattiera gyengéd figyelmeztetése, sem mint, az arisztokrata tiszteletreméltósága ösztönözte. A félelf, első látásra visszataszítónak találta az uralkodót, aki pufók, őszes hajú, szakállas férfiként, annyira szenvtelenül viselkedett velük, hogy az már felért egy sértéssel.

Midrenner urának megtermett teste látszólagos nyugalomban ült, miközben díszes ruhája szabályszerűen ráfeszült. A szöveten, különféle aranyláncok egyvelege csillogott, melyek eltakarták, cifra mellényének sötét mintái. A gazdag öregember feltűnően hatalmas szemeket meresztett, a híres kalandornőre; akit még porosan is, különösen a csinosnak, és szépnek talált.

 

A következő pillanatok azzal teltek, hogy a herceg próbált diplomatikusan előadni hatalmas fájdalmát; ám az egész beszéde, csakhamar túlzott drámai előadásba csapott át. Az idősödő férfi, lendületes karmozdulatokkal, és hangos jajgatásokkal vegyítette a történetét; míg végül ezekkel a szavakkal zárta le színpadias monológját:

-… Kérlek, találjátok meg, és szabadítsátok ki az én Ikiellámat! Ő, az én Szemem Fénye. Nélküle nem tudom, hogyan élhetnék tovább! – majd felegyenesedett a trónjáról, és súlyát meghazudtolva, egyenesen, Cattiera irányába kezdett sietni. Olyan aggodalmasan nyújtotta felé karjait, mintha csakis az amazon lehetne bajának egyetlen mentsvára. Miközben krokodilkönnyeivel küszködött, a harcosnő dús kebleire próbált borulni; ám Cattiera rájött a fondorlatos ölelés mögött megbúvó, valódi szándékra, majd egy lépést hátrálva, finoman kitért az uralkodó elől. Azt, pedig tovább sodorta a saját lendülete, és csupán a falnál volt képes megállni. Itt néhány pillanatnyi mozdulatlanság után, a nagyúr a pompás kárpitra borulva, akár egy hisztis gyerek, hangos kesergésbe kezdett.

- Megmentjük a lányát – próbálta csitítani Cattiera, miközben tisztes távolságból idézte az uralkodóhoz szavait.

Frigid létére, az amazon a lehető legjobban kezelte a már-már finoman szólva is kínosnak ígérkező ölelési rohamot. Viszont, meglehetősen ostobának érezte a falnál ácsorgó herceg éretlen jelenetét. Remélte, hogy az arisztokrata hamarosan abbahagyja a jajgatást, viszont tartott tőle, hogy ha az öreg megnyugodott, ismét megpróbálja majd megölelni; ezért sietős mozdulatokkal a félelf közelében keresett menedéket.

Midrenner hercege meglepődött Cattiera merev elutasításán. Nem volt ehhez hozzászokva, hiszen udvarhölgyei, minden esetben, maradéktalanul teljesítették a kéréseit. Sosem mondtak neki ellent, még akkor sem, ha éppen testi szerelmet kívánt tőlük. (Ami elég gyakran megesett, tekintve a herceg hedonista életvitelét.) Pontosan ezért döbbent meg az uraság Cattiera ridegségén; mivel, eddig úgy vélte, hogy egy valamire való zsoldosnő, - aki egy kicsit több jutalmat szeretetne kapni - biztosan örömmel venné, hogy pont ő vigasztalhat meg egy bánatos herceget.

Félpercnyi tehetetlen siránkozás után, Midrenner urának, végre sikerült leküzdenie gyerekes sértődöttségét; kihúzta magát, majd hátat fordítva a két harcosnak, komótosan visszatelepedett a trónjára; azután megkomorodott hangnemben folytatta mondandóját:

- Szeretném, ha épségben hoznátok vissza a lányomat! - az „épségben” szót különösen kihangsúlyozta, amint a jóképű félelfre vetette rideg pillantását.

- A lányának, egy haja szála sem fog meggörbülni. Ezt személyesen garantálom Önnek – válaszolta Cattiera, majd mélyen meghajolt, és belekarolt Selendaróba.

Az amazon, ezen ígéretével próbálta meg lezárni kellemetlen fogadtatásukat. Nagyon szeretett volna már távol lenni az ellenszenves uralkodótól. Szerencséjére, Midrenner ura megértette a célzását. Így, csupán egy nyers, és közömbös vacsorameghívásra invitálta meg mindkettőjüket. Azután „felzaklatott lelkiállapotára” hivatkozva, egy laza kézmozdulattal kiküldte a kalandorokat a fogadóterméből. Selendaro is kifejezetten örült, annak, hogy az uralkodó magára akar maradni; így olyan gyorsan távozhatott, Cattierával az oldalán, amilyen sebesen csak tudott. (Ez ellen, természetesen az amazon sem tiltakozott.)

Az uralkodó csendben figyelt, amint a gyönyörű asszony eltávolodik tőle. Majd mélyet sóhajtva arra gondolt, hogy a ma esti bálon, miként hódíthatná meg a harcosnő szívét: Talán egy szép nyakékkel? Vagy egy csipkefodros ruhával? Netán a „csodálatos” énekhangjával?… – számtalan ötlet kavargott a fejében.

Majd, miután rájött a megoldásra, elmosolyodott; úgy gondolta, ezzel a tervével sikerrel fog járni az amazonnál. Már előre elképzelte azt a jelenetet, ahogy Cattiera, mennyire lelkesen hálálja majd meg, azokat az ajándékokat, amivel ő nagylelkűen elhalmozza. Jókedve, egyre jobban fokozódott, amint belegondolt a jövőbeli helyzetébe.

Aztán, egy óvatlan pillanatban, észrevette az őt figyelő apród értetlen arckifejezését, és úgy gondolta, hogy itt az ideje, az alkalomhoz megfelelő hangulatra váltani; így hát belefogott a lányrablás után kialakított; napi rutinjává vált, hosszas jajgatásokkal teli monológjába. Az elkövetkező fél óra azzal telt el, hogy szegény kis mirdenneri apródnak végig kellett hallgatnia, a herceg által drámaian előadott, - még csukott ajtón keresztül is jól hallható - atyai fájdalomsirámait.

 

 

Cattiera nem jelent meg az esti fogadáson. Az uralkodó egy órát volt kénytelen várni, mire végre belátta, hogy nem fog örömkönnyekkel a szemében, a karjaiba futni álmai nője. Így, leplezetlen csalódottsággal fordította el a fejét, a vendégeinek szánt különleges ülőhelyekről; melyből, csupán az egyik szék volt elfoglalva. Ám, a félelfet a herceg egyátalán nem találta kellemes társaságnak. Csalódottságát még az is fokozta, hogy udvarhölgyei sem fordították rá azt a megszokott figyelmet, amit elvárt volna. Ezért jobbnak látta szótlanul távozni az estélyről.

Selendaro nem bánta Midrenner urának hiányát, figyelmét inkább a közelében kacérkodó hajadonok kötötték le, akik már jó ideje szemeztek vele. Most, hogy az öregember eltűnt, a félelfnek sem kellett visszafognia magát, és nyíltan közeledhetett a hölgyekhez.

Minden dáma fiatal és csinos volt, első pillantásra meglátszott rajtuk az udvar kényeztetése. A kisasszonyok bizalmaskodva összebújtak, és némi pusmogás után, csintalanul kuncognak egymás között. Halk mondataikból, azonban a félelf érzékeny füle minden szót meghallott. Tökéletesen értette, miként dicsérik maguk között széles mellkasát, és izmos fenekét. Továbbá miként licitálnak arra, hogy ki, milyen extra élvezetben részesítené ma éjszaka, ha lehetősége lehetne rá. A fehérnépekről lerítt; nem kezdők a testi szerelem dolgában, mivel ők egytől egyig az uralkodó ágyasai voltak.

Selendaro könnyedén felmérte az estély hajadonválasztékát, és arra a következtetésre jutott, hogy nem is olyan rossz a felhozatal. Ivott még egy korty bort a kupájából, és a leányzók alkotta legnagyobb „szigethez” lépett.

- Üdvözlöm a hölgyeket! - hajolt meg előttük az etikettnek megfelelően.

A fehérnépek köszöntésképpen, szinte egyszerre biccentettek, és mind feléje nyújtották jobb, keszkenős karjukat. Selendaro a bőség zavarában, azt sem tudta, hogy melyik udvarhölgyet vigye táncba.

Első választása, egy csillogó szemű, sötétkékruhás kisasszonyra esett. Aki a táncparketten már zene kezdetén szorosan hozzásimult (jobban, mint azt az etikett szerint illendő lett volna). Miközben ujjaival a félelf vállára omló, aranyszőke fürtjeivel játszadozott; olyan ajánlatot súgott, hegyes fülébe, amit minden valamire való férfi, habozás nélkül elfogad. Ám Selendarót ennyivel még nem lehetet megvesztegetni. Ő egyelőre, arra a feladatára koncentrált; hogy hogyan szerezze meg a lányrablás történetéről szóló, valós információkat.

A tánc végeztével finoman elutasította a hajadont, és szinte azonnal a következő udvarhölgy keze után nyúlt. Szerencséjére a zene időtartama eléggé bő volt, ahhoz, hogy kifaggassa új táncpartnerét. Sajnos, nem túl sok sikerrel. A félelf, néhányszor még eljátszotta az érdeklődő amorózót; ám miután mindegyik hajadon ugyanazt a nevetséges mesét búgta bele a fülébe, csakhamar felhagyott a kérdezősködéssel.

Inkább választott magának egy petrezselymet áruló csinos úrinőt. Akivel, ezúttal szótlanul keringőzött a hatalmas táncparketten. A hajadon, természetesen, édesen csacsogott mindenféléről, amivel vonzóvá teheti magát a félelf előtt. Ám Selendaro, csupán mosolyogva szemlélte a lányt. Miközben sebesen forogtak a zene dallamára, a férfi egy „óvatlan pillanatban”, - amikor elég közel kerültek az ajtóhoz - kiperdült partnerével a sötét folyosóra.

A kisasszony, egy halk sikkantással adott hangot meglepődésének. Ám cinkos csókjával, azonnal tudtára adta a félelfnek, hogy megérti és elfogadja szándékát. Az első édes ajakjátékot, hamarosan követte egy másik, míg végül teljesen összeforrt a két száj. A férfi átkarolta, szerelmi társa vékony derekát; miközben a dáma törékeny, keszkenős keze, minden teketóriázás nélkül, a férfi ágyékára tévedt. Selendaro fallosza, hamar megadta magát a kellemes ingereknek; árulkodó válaszával, megerősítette a lányt, iránta érzett vonzalmáról, amit a nő elégedetten tapasztalt. A félelf, is kedvét lelte az előjátékban; keskeny ajkaival, finoman, a dáma csupasz nyakán játszott. A sötét folyosó, egyelőre elrejtette őket a többi kíváncsiskodó udvarhölgy szeme elől, viszont a párocska légyottja nem tarthatott itt túl sokáig…

 

 

Cattiera a folyosón járva, azon gondolkozott, hogy illendő-e Midrenner hercegének, így mulatozni, amikor legkisebb lánya, a „Szeme Fénye”, egy szörnyetegnél raboskodik. Az ellenszenves öregembertől a harcosnőt kirázta a hideg, ami nem is csoda, hiszen olyan megalázóan viselkedett vele, hogy azt egy életre nem fogja elfelejteni. Szabályszerűen menekült az ilyen férfiaktól; hiszen még mindig nem bírta elviselni a rámenős alakok közeledését.

Az estély helyett, az amazon, inkább a konyhát választotta. Úgy vélte, ott jobban fogja érezni magát, mint a herceg közelében. Biztosra vette, hogy Selendaro ügyesebben mozog az ilyesfajta mulatságokon, mint ő; ezért inkább a szolgákat kezdte kérdezgetni a lányrablással kapcsolatos ügyben. Ám azok, csupán pletyka szinten ismerték a már-már hihetetlennek hangzó lányrablást.

Cattierának nem volt ideje mindenkit végigkérdezni, csupán néhány szolgát faggatott ki; miközben folyton változtatta a helyzetét, ugyanis nem akart még egy hasonlóan kínos jelenetet a kastély urával, aki nagy valószínűséggel már a keresésére is indult.

Az után az erőszakos egyesülés óta, egyetlen férfival sem volt szexuális kapcsolata. Még a félelfet sem engedte olyan közel magához (pedig kezdetben Selendaro többször próbálkozott csábítási trükkökkel).

A testi szerelem volt az egyetlen, amitől az amazon valósággal rettegett. Bármilyen harcot elvállalt, elfogadva azt a veszélyt, hogy esetleg nem élheti túl. Ám, ha egy közelében lévő férfi keze a fenekéhez ért, azonnal megdermedt; kirázta a hideg, és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy rátámadjon, vagy levágja a karját. Bár egy idő után sikerült uralkodnia „hím-fóbiáján” – és ebben a félelf önzetlen segítsége is nagy szerepet játszott -, viszont még mindig nem érezte késznek magát arra, hogy szeretkezni tudjon.

Jó messzire el akarta kerülni a fickós herceget, ezért inkább Selendarót küldte az esti mulatságba; mivel a jelenlegi helyzetben, úgy vélte a félelf, több információt tud beszerezni az udvarhölgyektől, mint az, neki valaha is sikerülne.

A bál kezdete óta viszont már jó pár óra eltelt. Cattiera is elfáradt a folyamatos kóborlásban, ezért úgy vélte, a továbbiakban hasztalan lenne tovább tudakolóznia a cselédeknél; és jobban fog járni, ha végre nyugovóra tér.

 

Az amazon, vendégszobája felé igyekezve, akaratlanul is megállt, a félelf ideiglenes szálláshelyének ajtaja előtt. Így, meghallhatta a félreérthetetlen zajokat, és érzéki nyögéseket, amik a folyosóra szűrődöttek ki.

„Selendaro, hamar a lényegre tért” - gondolta magában az amazon, szinte irigykedve. – „Mit is gondoltam? Hogy egyedül lesz ezen az éjszakán, amikor annyi széplány zsong körülötte. Milyen ostoba vagyok!”

Az együtttöltött hónapok során, próbált nem odafigyelni a félelf sűrűvérére. Minden éjszaka, amikor Selendaro eltűnt egy fiatal nővel, Cattiera azzal hitegette magát; hogy felőle, a férfi, akár orknőt is vihetne az ágyába; őt aztán egy cseppet sem fogja érdekelni. Ám, egy kicsit irigyelte a félelf aktuális szerelmi partnerét; és titokban vágyott rá, hogy Selendaro jobban közeledjen hozzá. Viszont, ekkor eszébe jutott az, hogy mennyire fájdalmas is tud lenni a szexuális egyesülés, és ez a gondolat hamar elvette a kedvét.

Kizökkenve ábrándjából, az amazon elszégyellte magát, amiért ilyen tehetetlenül ácsorog egy csukott ajtó előtt, ezért gyorsan visszasietett a szobájába.

A folyosón próbált minél észrevétlenebb maradni, ugyanis tartott tőle, hogy összefuthat a korosodó, pocakos herceg csatlósaival, akik finomkodó kérdéseikkel a szemére vetnék, hogy miért ment el a fogadásra.

Szerencséjére, ilyen kínos jelenettel nem kellett az amazonnak számolnia. Cattiera, amint a szobájához ért, sietve kikereste erszényéből a zárba illő kulcsot, majd amilyen gyorsan csak tudta nyitotta, és zárta az ajtót. A biztonság kedvéért még egy székkel is kitámasztotta a kilincset; mivel attól tartott, hogy az éjszaka folyamán, (egyszer csak „véletlenül”, az ajtóját nyitó kulcsának másolatával a kezében) betéved hozzá a „búslakodó” apa, és esetleg eszébe jutna az ő ágyában keresni, elrabolt kislányát.

Cattiera morcosan nézett a sarokban álló pamlagra, amin egy előkelő, világoszöld báli-ruha hevert. Az anyaga csupa fodor és finom selyem volt, első pillantásra meglátszott rajta, hogy rettentő sokba kerülhetett. Az is feltűnt az amazonnak, hogy ha felvenné az öltözéket, az, pontosan illene az alakjára. Vagyis, ez lehetett volna számára a tökéletes ruha, a ma esti bálra. Egy ilyen viseletbe, bármelyik átlagos lány azonnal beleszeretett volna; de nem így Cattiera. Ő undorodva markolta meg a díszes hacukát, és mint egy mocskos rongydarabot, akkora lendülettel hajította a sarokba. A finom estélyit nem sokára, egy drága, arany nyakék, és egy pár fülbevaló is követette, amit a harcosnő, pipereasztalának ékszerdobozában talált.

Dühítette, hogy úgy akarják felöltöztetni, mint egy udvari szajhát. Mintha az uralkodó csakis, ezért hivatta volna ide?! Gyűlölte, hogy minden férfi, csupán egy vonzó női testet lát benne, miközben az ügyes, tapasztalt harcost, - ami a lelkében élt - észre sem veszik.

Morcosan feküdt bele baldahinos ágyába; ám hiába volt a nagy kényelem, a nő szemére nem jött az álom. A puha párnák között, elárvultnak és magányosnak érezte magát. Ha szabad ég alatt hajthatta álomra a fejét, akkor még a kemény fekhelyét is, lakályosabbá tette az a tudat, hogy Selendaro a közelében alszik. Amikor a félelf mással töltötte az éjszakát, akkor Cattiera számára, még a legpuhább ágy is ridegnek és idegennek tűnt. Néha, már olyan elárvultnak érezte magát, mint egy magában bimbózó rózsa, a rideg tél közepén. Önkéntes magányában, teste valósággal reszketett a paplan alatt; mialatt gondolataiban egy meleg kéz közelségére vágyakozott. Titokban vallotta csak be a sötétségnek, hogy akarná a félelf társaságát.

 

 

Eközben Selendaro, és alkalmi szeretője kitűnően érezték magukat. A félelf vendégszobája nem volt olyan tágas, mint Cattieráé, viszont az ágy itt is elég nagynak, és kényelmesnek bizonyult két személy befogadására. S, bár mindenegyes, erőteljes mozdulatánál hangosan megreccsent a sokat használt faváz; a félelf partnerét, ez egyátalán nem zavarta. Erről Selendaro számtalanszor meggyőződhetett, mivel a nő buja sikolyai, gyakran még az ágy nyekergéseit is túlharsogták.

Fiatal partnere – ahogy a férfi előre sejtette - járatos volt a szerelem dolgában, könnyedén fogadta a félelf rohamait. Teste kéjben úszva vonaglott Selendaro alatt, kezei pedig, épp olyan kényes pontokra tévedtek, amivel a félelf testét még tüzesebbé varázsolta. A hosszú, és intenzív ostromlások után még a gyakorlott hosszúéletű is úgy érezte, hogy muszáj egy kicsit pihennie. A férfi, kielégülten elnyúlt az ágyon; miközben, elégedett szeretője, fejét finoman Selendaro mellkasára hajtotta.

- Milyen voltam, Kedvesem? - dorombolt az udvarhölgy.

A félelf, gyengéden megcirógatta a fiatal társa arcát, és elégedetten megdicsérte:

- Csodálatos voltál, Cattiera!

A hajadon, Selendaro különös mondata után, megütközve, mondhatni durcásan tekintett a férfi szemébe; majd eltolva magát szeretője testétől, sértődötten felült az ágyban.

- Silvianna!… A nevem, Silvianna! - mondta, majdnem szipogva.

A félelf, a fejéhez kapott, most döbbent csak rá, nyelvbotlásának a jelentőségére. Viszont nem esett kétségbe; jól tudta, hogy a dáma közel sem olyan haragos, mint amilyennek mutatja magát. A vezeklés akarata, merész szenvedélyt varázsolt a férfinek, és ismét partnere selymes testéhez bújt. Hátulról átölelte, majd fehér kebleit érzékien simogatva, újfent a nő vékony nyakát kezdte el csókolgatni. Egyre feljebb araszolt ajkaival, míg végül Silvianna fülkagylójáig ért:

- Én egyetlen Silviannám. Te vagy a legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam. Silviannám… Szerelmem! Én egyetlen… Silviannám - búgta, miközben elaltatta a lány morcosságát; majd megfogta a hajadon mindkét vállát, és gyengéden visszafektette őt az ágyra…

 

Nem ez volt az első eset, amikor Seledaro elvétette a nevet. Szerencséjére, mindig tudta, hogyan lehet kellően megvigasztalni sértődött szeretőit. Ez a kis nőcske sem volt ez alól kivétel. A dáma, hamar beadta a derekát, sőt szinte azonnal felkínálta magát a félelf második szerelmi bevetésére. Ismét szétvetette hosszú combjait, és mosolyogva várta a férfi közeledését, amire egyátalán nem kellett sokáig vágyakoznia.

Selendaro, valójában Cattierát szerette volna így, a karjaiban tartani. Néha úgy érezte, ha őt megkaphatná, - legalább egyetlen éjszakára - akkor hátralévő élete folyamán, soha, más nőre, még csak rá sem nézne. Ezt azonban, titkolta harcostársa előtt, mivel attól tartott, hogy az amazon elhagyná, ha felfedezné iránta érzett szerelmét. Inkább, időről időre, más lányokkal csitította testi vágyait; miközben álmaiban harcostársa meztelen ábrándképe tüzelte szenvedélyét.

 

Minden józanító reggelen, (amióta Cattierát megismerte) a félelf meglepődve tapasztalta azt, hogy az éjszaka kiválasztott lány, - aki vele tölthetett egy páratlan, és érzéki szerelmet - a hajnali fényben vagy vöröses hajárnyalattal, vagy szeplős, ártatlan arccal van megáldva.

Ez a mostani hajadon sem volt kivétel. Amikor a Nap megvilágította mahagóni színű, göndör fürtjeit. Selendaróban egyre jobban erősödött a gyanú, hogy megint rossz asszonyt választott. Bár, az éjszakája élvezetesen telt el; szeretője még mindig nem az volt, aki után minden porcikája igazán vágyakozott.

 

IV. rész