Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az esernyő 

 

Kövér cseppek sűrű egymásutánjai, csattantak az aszfalton. Különös ütemet adva az éjszakának; mintha több millió kis dobocska játszott volna egy kaotikus, mégis fesztelen szimfóniát. Melyet az ég, időnként feldördülő basszusa tört meg. Erőteljes, és követelőző hangja, tökéletes ellentétet adott, az olykor-olykor felvillanó, balerina könnyedségével cikázó villámoknak.

Az ég könnyei egyre sűrűbben hasították, vékony csíkjaikkal a teret, kissé eltorzítva ezzel a szemem előtt lévő táj körvonalait. Miközben, az egyeletlen úttest gödröcskéiben, pillanatok alatt, kis tavacskák jelentek meg; amiket egy lomhán, felém közlekedő busz radián kereke löttyintett ki, medreikből. Mint egy nehézkesen mozgó, rossz gyerek, úgy rongálta meg a folyamatosan gyarapodó, útszéli tócsákat. Viszont ezzel a tettével, nem sok mindent ért el, hiszen, amint lassan tovagördült, a kicsiny cseppek újból visszafoglalták, nekik szánt helyeiket. Sőt, újonnan aláhulló társaik, még fel is habosították, a járda szegélyénél elterülő, sekély vízhalmaz felszínét.

Egy buszmegállóban, figyeltem a zivatar monoton, mégis változatos játékát. Még idejében be tudtam húzódni a hideg csapadék elől, mielőtt az ég rendesen elkezdte volna parádéját. Már késő este volt, ennek ellenére, nem siettem haza. Mivel senki sem volt velem a lefedett, mégis több helyütt összetört üvegű várófülkében, zavartalanul élvezhettem a hűs levegő mozgását, és a nyári vihar alakítását. Egy kicsit azért sajnálkoztam magányomon, mivel, ha párommal is megoszthattam volna ezt az élményt, akkor örömöm végre, zavartalanul kiteljesedne.
Bár, így sem éreztem félelmet; inkább megbabonázva figyeltem a csodálatos koncertet. Kis nimfakorom óta lenyűgözött, a zabolátlan zivatar szépsége. Természeti, öröklétű lényként Sosem rettegtem a veszélyeitől, sőt egyre jobban csodáltam, hogy, milyen szeszélyes és sokoldalú. Olyan vad elszántsággal él; amiről én, csak álmodhatok.

Leültem a megálló padjára, igyekeztem minél kényelmesebben elhelyezkedni az ülésen; majd átkaroltam felhúzott a lábaimat, mivel nem akartam, hogy a becsurgó, hideg víz ellepje a szandálomat. Úgy néztem fel az áttetsző tetőre, mint egy kisgyerek, aki életében most látja először, ezt a természeti csodát. Ahogy a szürke felhőket elhagyó cseppek, szabadesésük után, felveszik a műanyag formáját; aztán egyesülve, parányi sodrásokként, sietősen tovahömpölyögnek, le a földre.

Kicsivel később, behunytam a szemem, miközben minden idegszálammal az eső koncertjét figyeltem. Átadtam magam a hangok gyönyörűségének, ezáltal új dimenziók nyílhattak meg előttem. Képek nélkül, a szimfónia még csábosabbá vált. Ha, csak a hangokra irányítottam a tudatomat, olyan apró neszeket is felfedezhettem, amit amúgy észre sem vettem volna: mint a szél rázta levelek zenéje, vagy a távolban száguldó autó dudájának sürgető zaja.
Nem tudom, meddig ülhettem így, ebben az összekuporodott testhelyzetben; de figyelmemet egyre jobban zsibbadó lábam, és vacogó fogam, kezdte elvonni a hangokról. Csupasz karom, libabőrös lett, a hirtelen lehűlt levegőtől és széltől. Annyira lenyűgözött a zivatar, hogy el is felejtettem, mennyire fázom. Kinyitottam a szemem, és megpróbáltam mozogni, hogy egy kicsit felmelegedjek.

Egy lelket sem láttam a kihalt utcán, a most elhaladó buszon sem ültek utasok. A sofőr lassított, de nem állította meg járművét; hiszen gesztusaimból láthatta, hogy én sem akarom a tömegközlekedést igénybe venni. Csupán menedéket keresve maradtam a megállóban.
Ennek ellenére, egyre inkább elfogott az a késztetés, hogy: jó lenne haza menni. Ha nem akarok megfagyni, rögtön el kéne hagynom a megálló fülkéjét. Bár ahogy a táncoló vízfátyolt néztem, elgondolkoztam azon, hogy hiába lakok közel, nagy valószínűséggel, bőrig fogok ázni, mihelyst elindulnék. Az esőt, magát szerettem. A bőrömhöz tapadt, vizes ruhák érzete, azonban egyáltalán nem vonzott. Jó lett volna, ha találkozom egy ismerőssel, aki hazakísér. Viszont ennek az esélye vajmi kevés volt, tekintve az időpontot és a helyzetet.

Visszagondoltam a régi időkre, amikor nem voltam ennyire finnyás. Arra a távoli korra, mikor tapasztalatlan nimfaként jártam a rengeteget. Akkoriban nem zavart, ha megáztam. Az erdőben laktam, és ezerféle, titokzatos fajtájú növényt gondoztam. Népes, halhatatlan társaimmal elrejtve éltünk, távol az emberektől, csak a kiválasztottaknak mutattuk meg magunkat. Ám ahogy telt az idő, rá kellett döbbentünk, hogy ez így, nem mehet tovább.
Amikor az emberek elfoglalták az erdőinket, a halhatatlanok szolidan, úgy döntöttek, hogy muszáj felhagynunk, titkolózó életmóddal, és közvetlenül az emberekkel fogunk élni. Nehéz volt meghozni az elhatározást. Sőt néhányan a vezetőink ellen szegültek. Ők lettek azok, akik vidéken maradtak. A tanyák mellet húzódtak meg, és ezentúl, a termőföldeket kísérték figyelemmel. Bár gyakran törnek borsot a gazdák orra alá, úgy, hogy különböző kártevőket uszítanak a termésre, de már ők sem okoznak nagyobb gondot.

Hosszas küzdelmek árán, végre a halandókkal is sikerült megértetni békés szándékunkat. Eleinte nehéz volt alkalmazkodni a szokatlan körülményekhez, sőt néhányan nem voltak hajlandóak házakban költözni, ezért a nagyvárosok parkjaiba vonultak; és szabad akaratukból, a régi hagyományokat követve élnek, mind a mai napig. A többség, mint amilyen én is vagyok, a fák helyett a városi házakat választotta.
Új nimfa-feladatom, a lakók lelkének ápolása. Természetfeletti, népünkkel született erőimmel védelmezem, és segítem a pozitív energiák áramlását. Megőrizve ezzel az emberek egészségét, és boldogságát. Ha tökéletes a lelki békém, akkor helyesen végzem a feladatomat.
Sosem hanyagoltam el nimfatevékenységemet, csupán a megváltozott környezetemhez kellett alkalmazkodnom. Bár a tömbházam téglából épült, javarészt hasonlít az élő fákra, a lakói ugyanolyan élő közösséget alkotnak, mint az erdei élőlények.

Nagy változások mentek végbe az iparosodással az emberek világában is. Nekik is nehéz volt kezdetben megemészteni, hogy szomszédjaik, ezentúl: faunok, driádok és egyéb számukra ismeretlen meselények lesznek. Szerencsére a halandók közérdekei is megkívánta a békét, így hát törvényeket hoztak az együttélésért; jogokat kaptunk, egyenrangúak lettünk a városlakókkal, ugyanúgy szavazhattunk, fizetést kaptunk a közhasznú munkánkért, és szabadon házasodhattunk az emberekkel. A halandók toleranciája, csak lassan fejlődött ki; így generációk multával, már nem néztek ferde szemmel, ha a tömegből kikandikált, egy szőrös pata, vagy két kis szarv. Mára már kijelenthetem: mind a két faj békésen megfér egymás mellett.
Szerencsénk volt, másképp is elsülhetett volna a dolog. Ám nem lett fajirtás, sőt elég sok barátra szert tehettünk. Akik sajnos nem járnak ilyen későn a betonrengetegünkben.
Kutatva néztem ismét körbe, a homályos tájon. Amikor, egyszer csak megtörtént a csoda.

Az utca túloldalán, megpillantottam egy ismerős, citromsárga, nonfiguratív mintás esernyőt, ami alatt egy pár világos, hosszúszőrű, patás láb egyhelyben topogott. Rögtön felismertem, nem lehetett más. Hevesen dobbant meg a szívem.
Biztosan ő az! Az én faunom volt az egyetlen, aki előszeretettel használt citromsárga esernyőt. A legtöbb öröklétű nem volt hajlandó az emberek luxuscikkeivel érintkezni, mint: a televíziót, vagy a rádiót, vagy a cipőt, esetleg az esernyőt. Ám néhányan, mint én, és a párom, nagy előszeretettel vettük kezünkbe, ezeket, a praktikus eszközöket. Sok "meselény" vetette már a szemünkre, hogy úgy elkényelmesedtünk, mint a halandók, de ez nem nagyon érdekelt. Sőt az emberek egyenesen imádták, ha az eszközeiket használjuk. Én és a párom, pedig szerettük a kényelmet.
Zhandard, a faunom, meglehetősen kedvelte a feltűnő színű dolgokat. Nem hinném, hogy élne még egy faun, aki hajlandó lenne, ilyen előszeretettel, egy citromsárga esernyő alatt sétálni a városban. Már messziről, láttam hosszú, prémes lábait, és hófehér patáit. Kétségtelen, hogy Zhandard az.
Úgy éreztem: semmit sem veszthetek. Hiszen, csak oda kell kiáltanom a páromnak; és ő biztosan átjön hozzám, és előzékenyen felajánlja, hogy hazakísér. Én pedig elfogadom, végre hozzábújhatok; beszélgethetünk, vagy esetleg másra is sort keríthetünk, mihelyt végre megbízható fedezék alá kerültünk.

Bele sem gondoltam, hogy mit keres idekint, ilyen szokatlan időpontban. Izgatottan kiáltottam a nevét, ám a nyári zivatar zúgása, és egy közeli, elnyújtott dörgés, elnyomta a hangomat. Ezért úgy döntöttem, hogy odaosonok, és megpróbálom őt meglepni; nem baj, ha egy kicsit megázok, hiszen később, úgyis menedékre lelek, majd erős karjaiban. Kiléptem a megállóból, és épp át akartam futni az útesten, mikor a padkához érve, egy arra tévelyedő, heves iramban száguldó személyautó, előttem suhant el. Hideg zuhatagot zúdítva, esőáztatta nyakamba. A döbbenettől meg sem bírtam szólalni, prüszkölve próbáltam kidörgölni a szemembe folyt vizet; szerencsétlenül éreztem magam.

Már nem is voltam benne biztos, hogy át akarok menni a túloldalra. Döntésemet, még az a váratlan esemény is megerősítette, hogy amikor, ismét felnéztem; szinte a semmiből egy idegen, rózsaszínesernyős, rövid szoknyás emberlány jelent meg. Odalépett a páromhoz, majd habozás nélkül a nyakába borult és megcsókolta.
Dermedten néztem őket. Ez nem történhet meg velem! Biztosan, csak egy rossz vicc. Nem gondolhatom komolyan, hogy ezzel a fiatal csitrivel fog megcsalni. Hiszen, ő hűséges típus. Az elmúlt kétszáz év alatt, sosem okozott nekem fájdalmat.
Mozdulni sem mertem. Még egy hangos szó sem hagyta el didergő ajkaimat. A szívem mélyén azt kívántam, hogy ne vegyenek észre. Sőt az lenne a legjobb, ha itt sem lennék, hisz akkor, nem láthatnám ezt a felháborító jelenetet. Remegő lábam, már képtelen volt elbírni elkeseredettségem súlyát, és térdre estem. Az alattam felgyülemlett tócsa fenekén, éles kavicsok lapultak meg, így fájón felsértették a bőröm.

Eközben hűtlen párom, és újdonsül barátnője, mit sem tudva az egészről, egyre távolabb került tőlem. Csupán egy sárga esernyő sápadt színét láthattam, a csíkos esőfüggönyön át, ami alatt két pár halovány lábacska lépdelt, szorosan egymás mellett.
Nem volt erőm utánuk futni, de még káromkodni sem tudtam; inkább csendben, minél kisebbre összehúzódva, kuporogtam az aszfalton. Miközben az égi áldás közömbösen záporozott, ugyanúgy, ahogy eddig is tette. A hideg cseppek monoton hullottak alá, és elkeveredtek, arcom meleg könnyeivel.