Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Éjjel és nappal III.

 

 

- Becsapott! – morogja dühösen, miközben karmait veszélyes közelségbe vájja bele a fejem melletti falba. – Meg akart átkozni!

- Semmi baj! – mondom nyugtatóan; miközben megpróbálom nyugtatóan megérinteni komor arcát, ám remegő kezem nem engedelmesedik úgy, ahogy szeretném, ezért csak félig nyúlok a lény elé. - Segítettél rajtam, szeretném ezt meghálálni!

- Nem igaz! Kővé akart változtatni! –üvölti, miközben kirántja karmait a falból, aminek következtében hatalmas lyuk keletkezik.

A behemót gargoyle-ra gondolva, akaratlanul is védeni próbálom a mellkasom, miközben riadtan a falhoz préselem magam. Minek is hoztam magammal? Miért kellett nekem a jóságos szamaritát játszani? Ha a nagydarab démon, a parkban nem tépett szét; akkor most, felingerelt és sebesült gargoyle ellenfele megteszi ezt helyette!

Fehérsörény nem mozdul; talán a halálfélelmem, talán a folyosón, hirtelen, lekapcsolódó villany váltja ki belőle a döbbenetet, nem tudom. Félek tőle; és meg is van rá minden okom. Sötétben világító démonszemei, sem sejtettnek túl sok jót a számomra. Most ő van előnyben, én viszont alig látok a folyosón valamit. Szinte semmilyen fény sem szűrődik ide be; csupán a démon fehéren világító szemeit érzékelem magam előtt. Szakadatlanul engem mustrálnak. Várja a lépésemet, de én csak remegek a félelemtől.

A fehéren világító szemek, lassan közelednek. Meg fog ölni! Istenem! Most meghalok!

Nem merek mozdulni. Behunyom a szemem, és várom a véget.

 

 

Gyorsan ver a szívem, viszont a szapora, ütések ellenére is hallom a lény lélegzetvételeit, egyre hangosabb; már a nyakamon érzem a szuszogását. Mire vársz, te szörnyeteg?! Jobban esik a gyilkolás, ha előtte még halálra is rémíted az áldozatodat?!

- Ezért mentettél meg – nyöszörgöm alig hallhatóan. – hogy Te ölhess meg?

Semmi válasz, csupán a démon, fújtató, nehézkes légzést érzem. Belenézek a sötétségbe, és még mindig látom a hatalmas, világító szemeket. Közvetlenül előttem „lebegnek”, és vizsgálgatnak. Talán azt nézi, hogy nem csinálok-e valami gyanúsat? Vagy csak, egyszerűen kiélvezi a tehetetlenségemet. Mégis mit képzel ez rólam? Hiszen a félelemtől meg sem bírok mozdulni.

„Csinálj valamit, gyorsan!” - adja ki belső bátorságom hangja a parancsot; és én engedelmeskedek neki.

Lassan leengedem a karomat, a fal mentén araszolok az ujjaimmal, amikor a tenyeremmel megérintem a folyosó villanykapcsolójának a peremét. Itt az alkalom, most meglephetem. Sikerülni fog! Elvégre, fél az erős fénytől. Gyorsan benyomom a kerek alakú műanyag gombot, amitől pillanatok alatt felvillannak a neoncsövek.

A lény elveszti a magabiztosságát, és szemit eltakarva hátraugrik, majd lekuporodik. Valóban fél a fénytől. Ilyen állapotban, már nem árthat nekem. Most elfuthatnék, és a földszinti lakókról segítséget kérhetnék, amíg a démon maga alatt van.

Már indulok is a lépcső felé, amikor halk nyöszörgéséből érthető szavakat hallok ki:

- Kérem… ne hagyjon itt! … Kérem!

Fehérsörény, olyan gyámoltalannak látszik. Úgy bújik meg szakadt és véres szárnyai mögött, mintha a fény azonnal porrá égetné. Talán a felszakadt sebei fájdalma bénítja meg. Meglehet, hiszen még a világos kőpadló is vörössé vált körülötte a lecsepegő vére miatt.

Most nem engedhetem meg, hogy sajnáljam őt! Itt a soha vissza nem térő alakalom! Már a lépcsőfokokat hágom; ám megtorpanok, amint ismét meghallom könyörgő hangját:

- Sajnálom! – szavai most sokkal jobban kivehetőek, mint az előbb. – Mindent sajnálok! De kérem,… ne hagyjon most magamra!

- Miért tetted ezt? – kérdem majdnem megvetően, félelmem elpárolog; amitől lassan kezd megnyugodni hevesen dobogó szívem is. Megfordulok, és felé indulok, miközben a biztonság kedvéért még egyszer megnyomom a jól ismert kerek, világításért felelős gombot.

 

Tehát nem is a mozgó lifttől riadt meg, hanem az erős fénytől? Miért fél ennyire a világítástól? Talán a lift mozgása ébresztette öntudatára, amikor az ájulás határán volt. Akkor érzékelte az igazi fényességet? És ez megrémítette. De miért? Szeretném megtudni!

 

Lassan mellé térdelek, és a vállára teszem a kezemet.

- Nyugodj meg! Ha rendesen viselkedsz; megígérem, hogy: veled maradok! – A démon erre alig láthatóan bólint. - Csak maradj nyugton, és tedd azt, amit mondok!… Fel tudsz állni?

- Igen – nyöszörgi Fehérsörény, miközben feltápászkodik, ám szárnyait még mindig maga előtt tartja, így takarja el a fényt a szeme elől.

- Akkor gyere velem! – adom ki a parancsot, miközben lehajolok a táskámhoz és előkeresem a kulcsomat.

Kinyitom a lakásom ajtaját, majd szólok a démonnak, hogy lépjen be. Fehérsörény tétován néz a sötét helyiségbe, majd miután azt biztonságosabbnak véli, mint a folyosót; bemegy. Bekísérem a sötét előszobámba, azután szólok, hogy maradjon ott. Visszamegyek az ajtóhoz, hogy bezárjam, ám előtte még körbe nézek a folyosón, hátha a szomszédok közül valaki kijött kíváncsiskodni. Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy senki sincs odakint, ezért gyorsan bezárom az én ajtómat is.

Még mindig nem kapcsolok villanyt, most elővigyázatosabb vagyok, nehogy ismét megrémisszem a gargoylet. Még csak az kéne, hogy a lakásomban is elkezdjen dühöngeni! Megfogom Fehérsörény karját és egy „Gyere!” vezényszó után bekísérem őt a nappaliba (ami egyben a műtermem is), ahol több a hely és világosabb is van. A démon, pedig szó nélkül velem jön.

 

A hatalmas ablakokon át beszűrődő holdfény megvilágítja vászonnal letakart életnagyságú kőszobraimat. Fehérsörény odalép az egyikhez, és finoman lehúzza róla a leplet, ami alól egy félig kész női akt rejtőzik. Erre a gargoyle szeme elkerekedik, és hátrál.

- Mi a neved? – kérdezem mosolyogva, ám rá sem figyel a hangomra, megbabonázva nézi a kőfaragványt; majd mintha félne a szobortól, drapériával a kezében hátrál.

- Varázslat - habogja.

Aztán sérüléseivel mit sem törődve, a lábaim elé borul:

- Ne büntessen meg, kérem varázslónő! Nem akartam rosszat! Kérem varázslónő, ne büntessen meg!

- Nem vagyok varázslónő - nyugtatom meg.

- De hát a kőbezárt lélek...

- Milyen „lélek”? Ja, hogy az? – mutatok a szobromra. – Az, hogy is mondjam, az én szellemem, megtestesülése.

Értetlenül néz rám; én pedig folytatom a magyarázkodást:

- Én hoztam létre, akárcsak a többit is – magyarázom, és elrántom a leplet a következő görögtípusú kőszoborról is. - Ezek a szobrok sosem éltek. Puszta kőtömbök voltak, amíg el nem kezdtem őket formálni olyanná, amilyenek most lettek – folyatásként pedig ráparancsolok a megdöbbent lényre, hogy:

- Most pedig maradj nyugton, amíg el nem láttam a sebeidet! – aztán kisietek a konyhába.

Ott már, muszáj volt felkapcsolnom a villanyt, mivel semmit sem láttam. Fehérsörény az ajtó felé kukucskál, ám amint meglátja az erős fényt, visszahúzódik az ajtókeret mögé.

„Még mindig fél a lámpától” – sóhajtom magamban.

Hiába megyek ki érte, hogy a konyhába húzzam; még mindig nem akar a fényre mennyi. Folyton azt szajkózza, hogy: „Kővé fogok válni!” - Ezen csak mosolyogok; majd elkezdem magyarázni, hogy ha a folyosón nem vált kővé, akkor a konyhában sem fog. Ez is ugyanolyan lámpa, mint ami kint van az utcán. Csak egy kicsit erősebb a fénye.

Végül meg tudom annyira győzni, hogy csak a mancsát tegye a fény felé. Majd megígértetem vele, hogy ha nem fog a bőre elváltozni, akkor nyugodtan a lámpa alá állhat. Viszont, magamban azért tartok attól, hogy a sötétséghez szokott szeme nem fogja bírni az erős neonfényt.

Hála a jó égnek, feleslegesen tettem! Fehérsörény lassan megnyugodik, és hagyja, hogy behúzzam a fényre a kezét. Miután hosszú percekig nem történik semmi sem; bemerészkedik a konyhába. Bár erősen hunyorgott a lámpa fényétől, és néha gyanakodva néz magára, hátha mégis elváltozik a teste; alapjába véve, mégis nyugodtan viselkedik. Miközben leültetem egy támlanélküli, masszív székre, hogy kimossam a súlyos sebeit.

Ha nekem lennének ilyen hegeim, biztosan belehalok a vérveszteségbe. Ő meg még csatára is indult, egy nálánál sokkal erősebb ellenféllel szemben. Fehérsörény egész jól bírja a fájdalmat; még a fertőtlenítő szertől sem ódzkodik, pedig csak jódtinktúrám volt otthon. Vagy talán csak, azért nem szisszen fel, mert fél a haragomtól?

Miközben a sebeivel foglalkozom, próbálom kérdezgetni, de alig válaszolt valamit.

- Ki vagy? – kezdem a vallatást.

- Ezt nem mondhatom meg! - válaszolja riadtan.

Fekete szemeivel kérdőn tekint rám, aztán vonakodva, de válaszol:

- Valaha halhatatlan démonok voltunk, de... néhány varázsló összefogott. Megtudták a nevünket, és ezáltal a szolgájukká tették a fajtámat. Alattomos átkukkal a Földre kényszeríttettek, ahol félig élő, félig holt lényekként tengetjük a napjainkat.

- Miért félsz a fénytől?

- Fajom minden példánya retteg a Naptól. Ez az erő és a fényvarázslatok kőszobrokká változtat minket.

- Minket? Többen is vagytok?

Erre nem válaszol, csupán a földet bámulja. Így próbálom másra terelni a szót:

- Mióta vagytok itt?

- Már jó ideje – válaszolja csendesen. - Mi nem számoljuk az éveket.

- És hol éltek? Eddig még soha nem láttalak titeket… - kezdem a kérdést, de elhallgatok, amikor felfedezem a lény bal szárnya tövén lévő hatalmas dudort. Olyan, mintha kificamította volna az izületét. Nem az nem lehet! Hiszen tudta mozgatni! Még magára is borította mindkét szárnyát, amikor az utcán sétáltunk.

Hozzáérek a púphoz, amire a démon felszisszen. Némán rázza a fejét, de látom az arcán, hogy fájdalmai vannak.

A vérveszteség is erősen legyengítette. Ezért megtöltök egy jókora üvegkorsót csapvízzel, és felé nyújtom:

- Idd meg! Jót fog tenni.

Fehérsörény habozik, de elfogadja; ám amint a szájához érinti a poharat, az üveg széttörik az erősen szorító karmaiban.

- Sajnálom! Nem akartam… - hajol riadtan a darabokért, majd megmerevedik, és szánakozva a szilánkokra néz.

- Megsérültél? – kérdezem anyásodva, és belenézek a lény rémült szemeibe.

- Én… - kezdi bizonytalanul, majd lehajtja a fejét - Sajnálom!

- Semmi gond! – mosolyogok – Rögtön hozok egy másikat.

A szekrényhez lépek, és elkezdem benne keresni a kiskutyamatricás, fél literes műanyagpoharamat. Meg is találom, és mire megtöltve Fehérsörény felé nyújtom, meglepődve tapasztalom, hogy a démon még mindig feszülten bámulja az üvegcserepeket.

- Ne félj! Majd én összeszedem – válaszolom nyugodtan, aztán a markába nyomom a műanyagpoharat. Ezt finomabban markolja meg, mint az előzőt, és inni kezd belőle.

 

Ebből a beszélgetésből alig derítettem ki valamit. Fehérsörény nem volt túl bőbeszédű. És azt sem értem, hogy miért borítja ki ennyire egy törött pohár?

Megkérem, hogy menjen a szobrokkal teli terembe, amíg én feltakarítok a konyhába. A vízköpő értetlenül néz rám, de engedelmeskedik. Figyelmesen kikerüli a pohár darabjait, és a nappalimba megy. Aztán engedélyt kér tőlem, hogy kimehessen az erkélyére.

- Hát persze, hogy kimehetsz – válaszolok és mellé lépek, majd elhúzom, az üveg tolóajtót.

A gargoyle, amint kilép a friss és hűvös levegőre, lekuporodik. Majd megbabonázva nézni kezdi a fényes teliholdat. Mintha ez lenne az egyetlen fényforrás, amit gond nélkül elfogad.

Meg sem mozdul. Amúgy sem tudna elrepülni, mivel a szárnya bal fele ki van ficamodva. Nem mertem hozzányúlni a dudorhoz, ezért azt békén hagytam. Fehérsörény fáradtnak látszik; nem hiszem, hogy megszökne tőlem. Kifelé menet még megkérdeztem, hogy: „Éhes-e?”

Erre nem válaszol. Viszont, mindenesetre hozok magammal még egy pohár vizet, aztán szó nélkül visszamegyek a konyhába.

 

Ott, megnézem a saját meggyötört bokámat is. Bár egy kicsit bedagadt, most már nem is érzem, hogy fájna. Csak egy kis húzódás. Holnapra már nyoma sem lesz. A biztonság kedvéért, azért egy vizes fáslival körbetekerem; mielőtt nekilátnék a takarításnak. Ám gondolataim még mindig a vízköpőn járnak.

 

Amikor visszatérek, elképedve látom a lény nyugalmát. Biztosra veszem, hogy neki még furcsább a helyzet, mint nekem; viszont idekint legalább jól érzi magát. Mindenesetre hagyom, hogy továbbra is az erkélyen legyen. Senki sem veheti észre, hiszen arra nagyon kevés esély van. A műterem ablaka előtt a park hatalmas fái vannak, és mivel az utcai világítás ide már nem ér fel, Fehérsörény mozdulatlan teste, sem látszik többnek, mint egy faragott szobornak.

A biztonság kedvéért megkérdezem, hogy nem akar-e bemenni; mire ő azt feleli:

- Szeretnék idekint maradni…, ha nem bánná!

Nem bánom, sőt inkább hagyom a dolgot. Ez az éjszaka engem is nagyon kimerített. Lefekszem a kanapémra, miközben a Holdat figyelő démont nézem. Biztonságban érezem magam mellette; és alighogy leheveredek, pár perc múlva el is nyom az álom.

 

 

 

Egy tompa reccsenésre, és ezzel egy időben, egy halk morranásra ébredek.

Van idebent valaki!

Gyorsan felülök, és az ablak felé nézek. Fehérsörény, már nem volt az erkélyen. Az ablakon át látom, hogy vörös pír kezd megjelenni a keleti ég alján. Nem sokára felkel a Nap.

Aztán észreveszem, hogy Fehérsörény a nappalim sarkában kuporog. Még mindig a bal szárnya tövét fogja, miközben eltorzult arccal az mondja nekem, hogy:

- Ne haragudjon!… Felébresztettem!

- Nem érdekes – legyintek és visszafekszem, mintha semmi sem történt volna.

- Nem szeretnék tovább a terhére lenni, - kezdi ismét Fehérsörény a halk mondatát, miközben közelebb jön felém - de muszáj lesz, itt maradnom, napnyugtáig.

Nem felelek, nem is tudnék; mivel Fehérsörény szó nélkül az ablak felé fordul, kinyújtja szárnyait, és leguggol. Aztán, csodával határos módon megmerevedik. Amint a Nap első sugarai elérik a testét.

Pillanatok alatt kővé válik. Ámulva nézem, hogy sima, sötét bőrét, azonnal világosszürke kőbevonat fogja közre. Pillanatok alatt kőszoborrá vált. Így már értem, hogy miért félt, annyira a fénytől. Én sem rajonganék azért, ha minden nap kővé válnék.

Megérintem a szárnya tövét. Az, most nem áll úgy, mint az este! Pont úgy néz ki, mint a másik, viszonylag ép jobb szárnya.

A helyére tette volna? Erre ébredtem fel. De, miért csak most? Miért csak most tette helyre? Talán attól tartott, hogy felébresztene vele? Inkább hagyta, hogy addig pihenjek, ameddig lehet? Amíg fel nem kelt a Nap.

Ennyire nem akart megzavarni, pedig rettenetes lehetett a fájdalma. És még a nevét sem sikerült megtudnom; mivel nem volt hajlandó elárulni. Nincs más választásom, ezentúl a Fehérsörény néven fogom őt szólítani. Ha ismét eleven lesz, akkor majd megkérdezem, hogy mit szólna hozzá. Ismét visszagondoltam a névre. Elsőre ugyan jól hangzott, de tovább gondolva, ez jobban illett volna egy versenylóra, sem mint egy értelemmel bíró lényre.

A szobában kuporgó lény kőábrázata néma üvöltéssel köszönti a napot. A szárnyait kiterjesztette, farkát kiegyenesítette, miközben szembenéz egy olyan ellenséggel, ami ellen sohasem győzhet. A fény, az ő pillanatnyi halála, mely amint elmúlik, talán visszaadja az életét.

Meghatódva nézek a különleges démonra. Aztán eszembe jut egy régi francia legenda, - melyben most már kénytelen vagyok hinni - miszerint: Párizs vízköpői, minden éjfélkor életre kelnek, hogy szabadon repkedhessenek az égen. Majd, mielőtt az első napsugár megjelenne; visszatérnek a székesegyházakra, a szokott helyükre, ahol a pirkadat ismét kővé változtatja őket.

Pont, mint Fehérsörény! Ő is nappal szobor, éjjel élő és lélegző lény. A kérdés, csupán az, hogy ő mikor fog átváltozni. Éjfélkor? Vagy napnyugtakor? Végülis, ő napnyugtát mondott, de ki tudhatja?

Aztán, egyszerre beugrik egy fontos dolog, ami felett az este elsiklottam. A fejemhez kapva felkiáltok:

- A vér!!! A lépcsőház tele van az ő vérével!

 

Gyorsan tisztítóeszközöket ragadok, és kifutok, mielőtt az egész lépcsőház meglátja nyomokat.

Végig nézek magamon. Ahol este a gargoyle vére rám tapadt, most csak szürke kőpor borítja viseletes ruhámat. Lesöpröm a finom port. Mely minden egyes mozdulatommal könnyedén leválik a ruhámról.

Ugyanez volt a helyzet a folyosóval és a lifttel is. A falra tapadt hajdani vér, finom kőporrá változott. Elég volt néhányszor végighúzni a málam lévő, szobortisztításhoz használt puhasertéjű kefét, és a kosz lepereg, majd a földön gyűlik össze. Gyorsan és hanyagul végigsúrolom a falakat; aztán ruhát váltok, és gyorsan felmosom a folyosót, és a liftfülkét.

A házinéni, aki amúgy is koránkelő típus volt; most még hamarabb kelt fel, mint szokott. Gizi néni, hálóingjében, az ajtóban állva, érdeklődve figyeli, hogy miként kínlódok a felmosó vödörrel. Művész vagyok, és nem takarítónő; de igyekszem kihozni magamból a legtöbbet, amit lehet. Ismerve a néni klimaxosan házsártos természetét; nem mertem megkockáztatni, hogy magamra vonjam a haragját.

- Egy pillanat, és mindent kitakarítok – válaszolom nyugtatóan, majd ismét a munkához fordulok.

- Mi ez a sok kosz? – kérdezi Gizi néni undorodva, és a padlóra mutat.

- Csak egy sürgős munkát hoztak nekem restaurálásra. A szobor, pedig igencsak omladozó állapotban volt.

Látszik rajta, hogy nem hiszi el a magyarázatomat. Gyanúsan méreget apró táskás szemeivel, majd megkérdezi:

- És pont este hozták?! – csodálkozik. - Hallottam, hogy valakivel hangosan beszélt, Kedveském – majd a fejét ingatva folytatja - De mire kinéztem, már semmit sem láttam a sötét folyosón.

- Sürgős volt a munka – válaszolom hanyagul.

Úgyis tudtam, hogy a vén banya, az este, nem merte kidugni a folyosóra a görbe orrát, bármilyen furcsa hangot is hallott. Engem már az is meglep, hogy nem hívta ki azonnal a rendőrséget. Persze, volt már hasonló húzása a néninek. A múltkor is, amikor a szomszéd fiú egy kicsit ittasan ment haza a barátaival; a „kedves” Néni azonnal odacsődítette az egész őrsöt, mondva: betörők járnak a lépcsőházban. - És ez csupán csak az egyik húzása volt. Lemerném fogadni, hogy a rendőrségen már gúnynevet is kapott a drága jó Gizi néni.

Mosolyogok, majd folytatom:

- A szállítók, pedig igencsak durva fickók voltak.

- És, hogy telt az estélye kedveském? - a vényasszony ismét témát vált.

Meglepően jól értesült, figyelembe véve azt a tényt, hogy nem említettem meg neki, hová megyek.

- Ne is említse... - kezdem el, de jól meggondolom, hogy mit mondok neki.

Nem akarom, a hegyi beszédét hallgatni. Amit mindig, úgy kezdi, hogy: „Én mindig is tudtam...”, vagy „Megmondtam előre, hogy ennek nem lesz jó vége...” – Közben, pedig nevet magában, mások szerencsétlenségén.

Most is elkezd valamit mesélni a fiatalkoráról; miközben basásodva nézi, hogyan próbálom felsuvickolni a padlót. Rémes ez a nő; valóságos boszorkány.

Néhány kínos pillanat után, úgy teszek, mintha a felmosás lenne a legfontosabb elfoglaltságom. Elengedtem a fülem mellett a banya meséit és „jó tanácsait”. De az utolsó mondatára azt hittem, hogy kiesik a kezemből a felmosófa.

- Apropó! Valami morgásfélét is hallottam az este… - veti fel a témát.

- Biztos beszabadult egy kutya a lépcsőházba – válaszolom ártatlan arccal. – De gondolom, mostanra már kiment. Tudja, hogy van ezzel a rossz bejárati ajtóval…

Próbálok fapofát vágni esetlen magyarázkodásaim közepette, miközben átkozom a vén szipirtyó álmatlan természetét.

- Már kezdtem aggódni, hogy esetleg egy kóbor kutyát fogadott be, Kedveském! – majd szigorú figyelmeztetésével az arcán hozzáteszi – Tudja, hogy tiltja a házirend a háziállatok tartását?!

- Biztosíthatom, hogy nincs nálam sem kutya, sem macska… de még egy aprócska atka sem! – válaszolom ingerülten, aztán egy grimasszá torzuló mosollyal zárom le a mondatomat.

- Természetesen, ezt nem is feltételeztem magáról – válaszolja a banya, álszent mosollyal. – Csak tudja, nem szeretem a kutyákat, allergiás vagyok a szőrükre – majd a közelembe jön, és mintha csak állatszőrt kutatna rajtam, közel hajol hozzám. Aztán a fülembe suttogva, bizalmaskodva folytatja:

- Ám, ha mégis valamelyik lakó erre az aljasságra vetemedne, kénytelen lennék őt feljelenteni.

- Ez csak természetes, hiszen joga van hozzá – sóhajtom bólogatva. - De, ha most megbocsát, szeretném ezt még ma befejezni - mutatok a kőporos padlóra.

- Eszemben sem volt kisajátítani magamnak, Kedveském! Tegye, csak a dolgát. Öröm látni, hogy vannak még olyan fiatalok, akik törődnek a tisztasággal. Főleg, ilyen korai órában.

Ezekkel a szavakkal zárta le a mondandóját, majd egy fanyar mosoly kíséretében, becsukta az ajtaját. Gúnyos szavaival arra célzott, hogy sosem látott még engem korán a lépcsőházban tevékenykedni. Már szinte hallom a gondolatait; miszerint: „Biztos, valami aljasságot tehetett ez a lány. Ezért próbálja meg eltűntetni a nyomokat.”

Ezen viszont, már igazán nem volt erőm megsértődni. Ahhoz túl fáradt vagyok, hogy felhúzzam magam. Viszont, biztos vagyok benne, hogy Gizi néni nem hagyja annyiban a dolgot. A héten még tesz néhány villámlátogatást, hogy majd megtalálja a titokban rejtegetett „háziállatomat”. Nagy csalódás lenne számomra, ha nem így tenné.

Végül, hosszú fáradságaim után, kinyújtóztatom a lábaimat. Bár még néhány pillantást vetettem Fehérsörényre, aztán ismét nyugovóra tértem. Valahogy érzem, hogy semmi különös sem fog történni a szoborral, napnyugtáig.

 

 

Képtelen voltam nyugodtan aludni. Ismét a sötét parkban találtam magam, ahol a fához voltam varázsolva; ám ezúttal Fehérsörény állt velem szemben, és kajánul vigyorogva, durván markolászva a combomat…

Felriadtam. Micsoda rémálom! De tényleg csak álom lett volna? Körbenézek a műtermemen. Az ismeretlen gargoyle szobor még mindig guggol az ablakkal szemben, és a napfénnyel megvilágított, zöld parkot nézte.

Tehát, mégis igaz volt. Minden, ami történt velem…

Nem tudtam befejezni az elmélkedést, ugyanis valaki erőteljesen dobolt a bejárati ajtómon. Mintha nem lenne csengőm!

Kikászálódok az ágyból, és magamban átkozva a nem várt idegent, ásítva elindulok. Amikor eszembe jutott Fehérsörény.

Felkapom a görög, női aktról lehúzott leplet, és letakarom vele a gargoylet; de a szobor olyan nagy volt, hogy még így is kilógott a farka, és a szárnya csücske. Így kénytelen voltam hagyni, és úgy megyek kinyitni ajtót.

 

- Mi ütött beléd? Miért várattál ennyi ideig – Ildikó barátnőm, köszönés helyett lép be az ajtón.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdem álmosan; most ő hiányzott nekem a legkevésbé.

Ő viszont nem válaszol. Inkább a nappaliba lép. Ahol, egyből észreveszi a letakart gargoyle szobrot. Kíváncsian nyúl a fehér szövetért, de én lefogom a kezét. Még csak az hiányozik, hogy észrevegye a kötéseket Fehérsörényen. Ha ez megtörténik, azt soha a sem tudom kimagyarázni. Viszont mozdulatom túl lomha volt, így barátnőm letudta leleplezni a szobor egy észét, helyesebben mondva a fejét. Megdöbbenve hátrál, miközben kiszabadítja a kezét a markomból, és elégedetten megszólal:

- Erre könnyen találhatnék vevőt.

- Csakhogy ezt rendelésre készítettem. Nem eladó! - válaszolom nyersen.

- Áh a hátam mögött is tevékenykedsz?... - néz rám sötéten, haragoszöld szemeivel. - Na mindegy.

- Nem lehetne máskor beszélni erről? - próbálom lezárni a témát. - A neked szánt szobor, ott áll az ablak melletti sarokba.

Mutatok a görög, női aktra, amitől este Fehérsörény annyira megijedt.

- Még ki kell alakítani a talprészét, és kész is. Még három napot adj, és szállítható lesz.

- Akkor igyekezz! – kiáltja fennhéjázva Ildi. - A megrendelő, már nagyon türelmetlen.

- Hiszen egy hét van még a határidőig... - próbálok mentegetőzni.

- Talán inkább, hat nap! - nyomatékosítja mondandóját, majd a morcosan folytatja - Ne késs ezzel a munkával is!

Nem értem miért mondja ezt? Hiszen, én mindig betartom a határidőket.

Ildikó felhúzza a fitosra plasztikázott orrát, majd levendulaszínű kiskosztümjében sebesen átsuhan a műtermemen, egészen az ajtómig, ahol megtorpan. Tűsarkú cipőjében topog a földön. Elvégre ő igazi „úrinő”, amikor felhúzza magát. Nem várhatom el, hogy most magától kinyissa az ajtót. Micsoda barátnő az ilyen?! Ha munkáról van szó, olyan házsártos főnök tud lenni, hogy az már fáj.

Gyorsan veszem a lapot és kiengedem. Ildikó egy szót sem szól hozzám, csak tovatipeg az ajtóig, ahol undorodva vet egy pillantást a lyukra a kapcsoló melletti, fehér falban.

Hát persze a sérülés! Elfelejtettem befoltozni a lyukat.

Nagyot sóhajtok, miután beteszem a bejárati ajtót. Hogy nem vettem észre ezt eddig? Morgolódva előkeresek egy kis gipszet, meg eszközöket. Ma, olyan dekoncentrált vagyok. Ráadásul, mindenki olyan ingerült velem. És ha ez nem volna elég, még kénytelen vagyok folyamatosan hazudozni is; pedig az, rettentő rosszul megy nekem. Kész csoda, hogy nem buktam még le.

Kiviszem a széket, és nekiállok betömni a lyukat. Szerencsére a gipsz színe alig különbözik a falfelületétől, így szinte láthatatlan az idegen anyaggal való pótlás. Ebben azért egy kicsit jobb vagyok, mint a takarításban. Gyorsan végzek, és reménykedem, hogy eddig senki más nem látta a lyukat Ildikón kívül.

Ő legalább nem kérdezget folyton hülyeségeket, mint az öreg Gizi néni.

Áh! Ma mindenki megbolondult. Vagy, csak én vagyok ennyire nyűgös a kialvatlanságtól? Biztos vagyok benne, hogy Ildi, már feldúlt volt akkor is, mielőtt hozzám jött volna. Valami különös oka lehetett váratlan látogatásának, amit nem tudott elmondani… Ám ez a legkevésbé sem izgat! Biztos, megint valami elrontott pasi dolog az, amit amúgy is túl nyűgös lennék meghallgatni. Hiszen randi ügyben nekem sem sikerült túl jó az estém. Még az is csoda, hogy egyáltalán itt vagyok a lakásomon. Ha nincs Fehérsörény; ki tudja, mi lett volna velem. A legkevesebb, amit tehetek az, hogy befogadom őt erre a napra.

 

Visszamegyek a műterembe, és leveszem Fehérsörényről a leplet. A kis székemen ülve csodáltam a finom vonalait. Ha emberkéz alkotta volna, akkor gyönyörű munkának tartanám. Még mindig nehezen hiszem el, hogy fél nappal ezelőtt egy lélegző, beszélő lény volt. Most pedig olyan, mintha csak egy finoman megmunkált, kerti dísz lenne.

 

Próbálok visszaaludni, de sehogy sem megy. Amúgy sincs sok hátra a napból; így megpróbálom valami hasznossal eltölteni az időt. Előveszem a vésőt, és női aktomon dolgozom, melynek végső terveit a számítógépem háromdimenziós vázlata alapján dolgoztam ki. A női szobor egy híres, ókori, görög Afrodité ábrázolás, rekonstruált másolata volt; amit egy dúsgazdag iparmágnás felkérésére készítettem. Személy szerint nem tetszett a fickó; igazi kéjencnek látszott, ám Ildi biztosított róla, hogy jól fizető kuncsaft.

Bár nem volt az akttal sok munka, ma mégsem haladtam sokat. Egy idő után már le is tettem a vésőt, és a vörösen nyugvó Napot kezdtem nézni az erélyen kihajolva. Már csak pár óra, és ismét itt az este.

Nem bírom, ezt a hosszas a várakozást!

 

 

- Folyt. Köv. -